Tomis Klaudia

Tomis Klaudia – leendő 1. osztályos tanító néni bemutatkozása
Akkor tanít jól az ember, ha közben ő maga is tanul.
/Vörös István/

Tomis Klaudia (Dia néni) vagyok, kartali lakos. Idén fogom megszerezni tanító diplomámat az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző Karán. Jelenleg Kartalon töltöm a 10 hetes gyakorlatom, emellett pedig Versegen látok el napközis nevelői feladatokat, illetve korrepetálást. Szerencsésnek érzem magam, hogy lehetőségem nyílt erre, hiszen így minden évfolyam munkájába beleláthatok egy kicsit. Szeptembertől Kartalon leszek elsős, napközis tanító.
Mindig is pedagógiai pályára készültem, bár eredetileg inkább idősebb korosztállyal szerettem volna foglalkozni. Amikor ténylegesen a pályaválasztás elé kerültem, elbizonytalanodtam ebben, édesanyám pedig felhívta a figyelmemet arra, hogy évek óta foglalkozom táborokban alsós gyerekkel és jól érzem ott magam, így kissé vonakodva bár, de jelentkeztem, majd bekerültem tanító szakra. El kell mondjam, egy percét sem bántam meg, úgy érzem sikerült megtalálnom a hivatásomat.
Gyakorlataim és munkám során már több iskolában hospitáltam, illetve tanítottam, és megtapasztaltam azt, hogy a gyermekek barátságos, támogató légkörben tudnak a leginkább fejlődni, így fontosnak tartom, hogy ezt megteremtsem számukra. Az óvoda-iskola átmenetnél különösképpen, de később is lényeges az, hogy szívesen járjanak iskolába.
Ennek az egyik legfontosabb eleme az, hogy megtalálják a helyüket és jól érezzék magukat az osztályközösségben. Napközis tanítóként feladatomnak érzem a közösség formálását, hiszen erre egy-egy délutáni foglalkozás keretében sokkal több lehetőség van, mint napközben, amikor az órarend és a tananyag kevés szabadon felhasználható időt biztosít.
A szabadidő hasznos eltöltése ugyancsak része a napközinek. A házi feladat megírása és a tanulás mellett a gyerekek szabadidőt is kapnak, amit az udvaron, vagy a tanteremben töltenek. Jelenleg is tapasztalom, hogy vannak olyanok, akik ebben az időben szívesen rajzolnak, játszanak, míg olyanok is, akik ilyenkor nem tudják lefoglalni magukat. Úgy gondolom, hogy ez szokás kérdése, hiszen, ha egy elsősnek, amikor bekerül az iskolába, először lehetőségeket kínálok fel, megtanítom őt játékokra, amelyeket akár egyedül, akár a társaival együtt játszhat, ezeket ő később is bármikor előveheti. Persze nem azt mondom, hogy mindenképp csinálnia kell valamit, ha ő azt semmiképp sem szeretné, de türelemmel, kedvességgel és megértéssel előbb-utóbb mindenki bevonható.
Az előbb felsoroltak számomra fontos értékek és úgy gondolom, hogy minden pedagógusnak szüksége van mindháromra. Nincs két ugyanolyan gyermek, két ugyanolyan osztály. Ebből adódóan nincs egy olyan „alaprecept”, amelyet mindig használni lehetne, ebből a három alapanyagból, a türelemből, a kedvességből és a megértésből kiindulva viszont elindulhat egy olyan tanulási folyamat mind a pedagógus, mind a gyermekek részéről, amelynek a végén igazi közösséggé kovácsolódhatnak.

Ezek mellett izgalommal és sok-sok szeretettel várom, hogy megismerhessem leendő elsőseimet, akikkel együtt tanulhatok és fejlődhetek én magam is.